A legtöbb betűpár két ujj, sőt két kéz között oszlik meg, ezért szinte egyszerre jön: a második ujj már úton van, amíg az első még üt. Néhány pár azonban egy és ugyanarra az ujjra esik, és akkor nincs mit egymásba csúsztatni. Az ujjnak fel kell engednie az első billentyűt, át kell mennie a másodikra, és csak azután üthet.
e és d i és k o és l
Ezek minden gépíró leglassabb pontjai, és rendszerint épp itt akad el egy egész sor. Könnyű lemérni: a „pénz” és az „olvas” érezhetően lassabban jön, mint az ugyanolyan hosszú szavak, amelyeknek a betűi a két kéz között oszlanak meg.
Egy dolog segít: az ujjat mozdítsd, ne a kezet. Ha a kéz is vele megy, a többi ujjnak utána újra meg kell keresnie a helyét, és egy lassú pontból három lesz.
Egy határon túl ezek nem lesznek gyorsabbak, és ez így természetes. A cél az, hogy ne akadjanak el, nem az, hogy utolérjék a többit.
Ebben a gyakorlatban a párok önmagukban állnak, szavak nélkül. Valódi szövegben szavakon belül találkozol velük: „pénz”, „munka”, „kint”, „olvas”.